2008. január 23., szerda

Kereken öt hónapja nem jártam erre és nem írtam új bejegyzést... oka van... jó oka!:-)

Pontosan öt hónapja annak, hogy találkoztam valakivel, akivel érdemes újra gondolni az életet. És bár ez nagyon rövid idő, csupán 153 nap, mégis olyan, mintha egy egész életet éltem volna már le vele!
Érdekes, furcsa és különös érzés...
Ahogy az emberjánya öregszik, kezd ráébredni arra, hogy mik a fontos dolgok az életben, mi az, amire valójában szüksége van... és ha azt megkapja, megtalálja, akkor úgy csodálkozik rá, mint egy ritka ékszerre, egy csodálatos sosem volt, sosem látott ajándékra. Sokáig el sem hiszi, hogy létezik, hogy valódi - negyvenéves korunkra már annyi csalódás ért minket... ki hinne már mindezek után a mesékben? - és mégis, egy idő után elhiszed, hogy Van ilyen. Mert hinned kell abban, amit látsz, amit tapasztalsz, tapintasz, érzel... a szíveddel, a lelkeddel, a testeddel.
És ekkor már tudod: Ez egy Ajándék a sorstól!
Én legalábbis így tekintek rá.
A legfurcsább az egészben, hogy az első pillanattól fogva tudtam, hogy Ez Az. A mindig keresett és már rég eltemetett, elsiratott; Az Ajándék, az, ami nem adatik meg, csak egyszer az életben. Nem kellett hozzá sokat töprengeni, nem kellettek napok, hónapok vagy évek. Ott volt és tudtam, hogy ez az, ami.
Így kaptam vissza a hitet, a reményt, az életet. Mindent, amiről már rég úgy gondoltam, hogy csak másoknak adatik meg. De ahogy Szruhanna is mondja: " a remény olyasmi, amitől még mi sem foszthatjuk meg önmagunkat."
Azok után az évek után, amiket a hátam mögött tudok... azokkal az elvesztegetett évekkel, melyek annyi fájdalommal, fásultsággal, kiábrándultsággal, annyi lemondással és csalódott útkereséssel voltak tele, ez valóban maga volt a Csoda. Mert a Csodák tényleg oda lopódznak az ember háta mögé, surranó léptekkel, csendes duruzsolással, gerincfutkosó, gyomorcsiklandozó rebbenéssel... csak néhány pillanatra mutatják meg magukat, s ahogy jönnek, már libbennek is tovább. Figyelni kell hát nagyon, felismerni, s ha megragadtuk a tűnékeny pillanatot, a mi dolgunk "már" csak annyi, hogy felemeljük, markunkba zárjuk, dédelgessük, magunkba öleljük és vigyázzunk rá, amíg csak lehet.
Amig csak lehet!
Nincs ennél szebb feladat az életben!

5 megjegyzés:

Nina írta...

Szívből örülök, hogy végre BOLDOG VAGY!!!!
ÉS maradj is az örökre :)))

paradipe írta...

Szia!

Örülök, hogy újra itt vagy! A Bali csajszid tényleg gyönyörű lett!

Igaz, hogy mi nem ismerjük egymást, de annyira jó volt olvasni, hogy ennyire boldog vagy, hogy megtalátad azt, kire mindig is vágytál! Sok Boldogságot Nektek! :)

Petra

Clinique-Bogi írta...

Én is csak minden jót kívánhatok! :-)

akrucip írta...

Szia!

Mi ugyan ismeretlenek vagyunk egymás számára, de amit és ahogyan a csodáról írtál az nagyon megfogott! :-)) Kívánom, hogy sikerüljön jó sokáig megtartani!

helen írta...

Lassan évforduló lesz, hogy nem írtál... Lesem, reménykedek...