Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
A cím magáért beszél: elég őrült az, aki szabadidejében sárkányokat szelidít.
Szruhanna
Magamról
- Szruh
- Sok mindent írhatnék, de a legfontosabbak: Van két gyönyörű nagylányom! Szerető családom, vidám barátaim, és egy imádni való kutyám! Írtam néhány regényt, néhány meg is jelent... Kíhímeztem pár "aprócska" képet... Egy biztos: vár még rám sok megírandó regény és sok kihímzendő szépség ... vagyis még nagyon sok a dolgom!:-)))
itt lesznek a kész képek
Nimue
Regény borítók
Fénymarék, Susogó, Jagshjalang és Sondra
A borító képek Szendrei Tibi munkái
S'almeyna Ashbar első csatasárkánya
Nathan és Fhilly
Blogarchívum
-
►
2008
(2)
- ► 01/20 - 01/27 (2)
-
▼
2007
(11)
- ► 08/19 - 08/26 (1)
- ► 07/29 - 08/05 (4)
- ► 07/01 - 07/08 (3)
Részletek regényekből, novellákból, még meg nem jelent feljegyzésekből.
Részletek Szruhanna feljegyzéseiből:
(Fénymarék, 2001, Cherubion kiadó)
„Ez egy ártatlan világ, s remélem még sokáig az is marad, nem fertőzte még meg egyetlen Garamor-féle sem.
Ártatlant írtam az előbb, de sokaknak biztos nem tűnne annak. Azonban ártatlan, a maga módján. Sokszor valóban nyers, olykor kegyetlen, és igen csak mozgalmas. Ez Drakónia, ez Crymhoon földje. Nekem legalábbis a mai napig ezt jelenti.
De most inkább a kezdetekről írnék, életemnek sokat vitatott eseményéről, arról a pontról, amikor végleg eldőlt, hogy szembenézek a rám váró kihívássokkal.
A halálra készültem azon a napon. Arra, hogy beteljesítsem a sorsomat. És az a folyópart, hová a végzetem, vagy a véletlen szeszélye vetett, igazán megfelelő helynek tűnt a halálra. Nem tudtam elfogadni Garamor átkát, sem az átváltozás lehetőségét, sem a rám váró örökös kitaszíttatás gondolatát. Nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy felfogjam ennek valódi mélységeit, s a bennük rejlő értékeket. Brendon mindezek megértésében nagyon sokat segített nekem!
Brendon tanított meg rá, hogy a csodák, ha léteznek egyáltalán, csendes lépttel járnak, mint a szeretet. Halkan lopódznak az emberek közelébe, megkörnyékeznek minket, és ekkor a csodák észrevétlenül, de megtörténnek velünk. Igaz, mire feleszmélünk, már csak gyengécske lenyomatait érzékelhetjük, s amit mi emberek csodának nevezünk, az már nem több, mint a valóságban bekövetkező jelenségek halovány árnyéka.
Az én csodám csak aprócska rezdülés volt, számomra mégis elhozta a reményt. Két életem egymásba fonódásával magyarázom, bár lehet, hogy ezzel a gondolattal oly messze járok az igazságtól, mint a nhormiuoni szekta tagjai az emberszeretettől.
De tagadhatatlan, a remény, talán a legeslegutolsó pillanatok egyikében mégiscsak megcsillantotta magát a számomra. Nagy kegyetlenség, és nagy kísértés ez egy halálraítélt ember számára. De a lélek csalóka tündérálmai nem válogatnak az eszközökben, ha arról van szó, hogy tovább lendítsék a vég peremén egyensúlyozó halandót. A kérdés csak az, merre sodor majd minket tovább a lendület ereje?
Az én csodám apró kis rebbenésnek indult, mint egy lepke szárnyának billenése. Egy pillantás volt, mely belém hasított! Nem láttam meg azonnal, de egyből megéreztem a szívemmel. Milyen sokat jelentett számomra az a rezdülés! Az első tétova lépés volt egy több mérföldes úton. De mit számított abban a sorsfordító pillanatban, hogy milyen messze van előttem az ismeretlen cél?!
Mondd, mit mondasz a haldoklónak, mikor utoljára felnyitja a szemét, és te bátorítón fölé hajolsz? Talán azt; siess már barátom, annyi dolgom van ma még! Ó dehogy! Kegyes hazugságokat mormogsz neki, arról a jövőről, ami számára már nem is létezik, esetleg fogadkozol, és ígérgetsz, csak azért, hogy megszabadulj saját félelmeidtől, gyötrő lelkiismereted furdalásától, vagy egyszerűen csak szorongatod a kezét, és ütődött mosollyal nézed az üdvözültet. Én is pont így tettem magammal abban a pillanatban
A remény, azonban remény, és még én sem vehettem el magamtól."
"Így kezdődött el az új életem. A halál helyett az életet választottam. A szikla helyett egy kiorgot. Ezzel a tettemmel fellázadtam a Zöld Úrnő akarata ellen, bár ezt még magam sem tudtam. S hogy mindez hová vezet el minket? Ezt talán még a Bíbortrón Szelleme sem tudhatja!”
"Azért írtam le mindezt, hogy érthetőbb legyen, mi volt az, ami a kezdetekkor Brendonhoz vonzott. Ez pedig nem más, mint a magány! Ő volt az első ember, aki ha pár szó erejéig is, de szóba állt velem ezen a földön. A hajótörés óta az első, akit, ha akartam, megérinthettem. Üdítő színfolt volt! És Ő volt az Első! Ennek is megvan a maga varázslata. Egy ismeretlen, új világ legelső kapcsolatát jelentette, és én sokáig ragaszkodtam hozzá. Még azok után is, hogy megcsalt és elhagyott, hogy megtagadta a barátságunkat! Fontos volt nekem… bevallom, még ma is az! Ezt nem tagadhatom! Sokan megkérdezték már azóta tőlem, mit szeretek benne, miért védem még mindig az árulót? Sajnos tehetetlen vagyok, mert nem száműzhetek senkit önmagamból, ha már egyszer beengedtem lelkem legrejtettebb zugaiba. Brendon, már örökre velem marad!
Ahogy mindig, most is csak azt mondhatom: Minden jó valamire, az életben nem történnek meg véletlenül a dolgok!
A fájdalom, amit barátságának elvesztése okozott, erőt adott. Attól kezdve már én is akartam az életet, és már nem csak görcsösen kapaszkodtam bele, hanem valódi céljaim lettek. Nem kedvelem bevallani, de a bosszú is lehet cél. S így én végre elkezdtem komolyan venni ennek az idegen világnak a kusza dolgait.
Ma is sokat töprengek még azon, hogy vajon áruló volt-e valójában? Vagy csak hagyta, hogy sodorja az élet, és a könnyebbik utat választotta? Ha akkor kitart mellettem, szembe kellett volna fordulnia a népével, a kiorgokkal, a Finellel. Nyíltan felvállalni összetartozásunkat, ez egyet jelenthetett volna számára az ismételt kitaszítással. Még mindig fáj, hogy nem mellettem döntött, de nem vagyok olyan önző, hogy ne értsem meg tettei mozgatórugóját.
Amit nem értek, amit nem tudok elfogadni soha, amitől még ma is annyira fáj, az maga a mód, ahogy ezt megtette!
Ennek ellenére, mindennap ezerszer mentem őt fel önmagamban. A szeretet már csak ilyen, és én azon szerencsések közé tartozom, akikben a megcsalt szeretet nem válik vak gyűlöletté. Bár lehet, hogy ez nem is szerencse? Ezt döntse el mindenki saját maga…”
(Fénymarék, 2001, Cherubion kiadó)
„Ez egy ártatlan világ, s remélem még sokáig az is marad, nem fertőzte még meg egyetlen Garamor-féle sem.
Ártatlant írtam az előbb, de sokaknak biztos nem tűnne annak. Azonban ártatlan, a maga módján. Sokszor valóban nyers, olykor kegyetlen, és igen csak mozgalmas. Ez Drakónia, ez Crymhoon földje. Nekem legalábbis a mai napig ezt jelenti.
De most inkább a kezdetekről írnék, életemnek sokat vitatott eseményéről, arról a pontról, amikor végleg eldőlt, hogy szembenézek a rám váró kihívássokkal.
A halálra készültem azon a napon. Arra, hogy beteljesítsem a sorsomat. És az a folyópart, hová a végzetem, vagy a véletlen szeszélye vetett, igazán megfelelő helynek tűnt a halálra. Nem tudtam elfogadni Garamor átkát, sem az átváltozás lehetőségét, sem a rám váró örökös kitaszíttatás gondolatát. Nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy felfogjam ennek valódi mélységeit, s a bennük rejlő értékeket. Brendon mindezek megértésében nagyon sokat segített nekem!
Brendon tanított meg rá, hogy a csodák, ha léteznek egyáltalán, csendes lépttel járnak, mint a szeretet. Halkan lopódznak az emberek közelébe, megkörnyékeznek minket, és ekkor a csodák észrevétlenül, de megtörténnek velünk. Igaz, mire feleszmélünk, már csak gyengécske lenyomatait érzékelhetjük, s amit mi emberek csodának nevezünk, az már nem több, mint a valóságban bekövetkező jelenségek halovány árnyéka.
Az én csodám csak aprócska rezdülés volt, számomra mégis elhozta a reményt. Két életem egymásba fonódásával magyarázom, bár lehet, hogy ezzel a gondolattal oly messze járok az igazságtól, mint a nhormiuoni szekta tagjai az emberszeretettől.
De tagadhatatlan, a remény, talán a legeslegutolsó pillanatok egyikében mégiscsak megcsillantotta magát a számomra. Nagy kegyetlenség, és nagy kísértés ez egy halálraítélt ember számára. De a lélek csalóka tündérálmai nem válogatnak az eszközökben, ha arról van szó, hogy tovább lendítsék a vég peremén egyensúlyozó halandót. A kérdés csak az, merre sodor majd minket tovább a lendület ereje?
Az én csodám apró kis rebbenésnek indult, mint egy lepke szárnyának billenése. Egy pillantás volt, mely belém hasított! Nem láttam meg azonnal, de egyből megéreztem a szívemmel. Milyen sokat jelentett számomra az a rezdülés! Az első tétova lépés volt egy több mérföldes úton. De mit számított abban a sorsfordító pillanatban, hogy milyen messze van előttem az ismeretlen cél?!
Mondd, mit mondasz a haldoklónak, mikor utoljára felnyitja a szemét, és te bátorítón fölé hajolsz? Talán azt; siess már barátom, annyi dolgom van ma még! Ó dehogy! Kegyes hazugságokat mormogsz neki, arról a jövőről, ami számára már nem is létezik, esetleg fogadkozol, és ígérgetsz, csak azért, hogy megszabadulj saját félelmeidtől, gyötrő lelkiismereted furdalásától, vagy egyszerűen csak szorongatod a kezét, és ütődött mosollyal nézed az üdvözültet. Én is pont így tettem magammal abban a pillanatban
A remény, azonban remény, és még én sem vehettem el magamtól."
"Így kezdődött el az új életem. A halál helyett az életet választottam. A szikla helyett egy kiorgot. Ezzel a tettemmel fellázadtam a Zöld Úrnő akarata ellen, bár ezt még magam sem tudtam. S hogy mindez hová vezet el minket? Ezt talán még a Bíbortrón Szelleme sem tudhatja!”
"Azért írtam le mindezt, hogy érthetőbb legyen, mi volt az, ami a kezdetekkor Brendonhoz vonzott. Ez pedig nem más, mint a magány! Ő volt az első ember, aki ha pár szó erejéig is, de szóba állt velem ezen a földön. A hajótörés óta az első, akit, ha akartam, megérinthettem. Üdítő színfolt volt! És Ő volt az Első! Ennek is megvan a maga varázslata. Egy ismeretlen, új világ legelső kapcsolatát jelentette, és én sokáig ragaszkodtam hozzá. Még azok után is, hogy megcsalt és elhagyott, hogy megtagadta a barátságunkat! Fontos volt nekem… bevallom, még ma is az! Ezt nem tagadhatom! Sokan megkérdezték már azóta tőlem, mit szeretek benne, miért védem még mindig az árulót? Sajnos tehetetlen vagyok, mert nem száműzhetek senkit önmagamból, ha már egyszer beengedtem lelkem legrejtettebb zugaiba. Brendon, már örökre velem marad!
Ahogy mindig, most is csak azt mondhatom: Minden jó valamire, az életben nem történnek meg véletlenül a dolgok!
A fájdalom, amit barátságának elvesztése okozott, erőt adott. Attól kezdve már én is akartam az életet, és már nem csak görcsösen kapaszkodtam bele, hanem valódi céljaim lettek. Nem kedvelem bevallani, de a bosszú is lehet cél. S így én végre elkezdtem komolyan venni ennek az idegen világnak a kusza dolgait.
Ma is sokat töprengek még azon, hogy vajon áruló volt-e valójában? Vagy csak hagyta, hogy sodorja az élet, és a könnyebbik utat választotta? Ha akkor kitart mellettem, szembe kellett volna fordulnia a népével, a kiorgokkal, a Finellel. Nyíltan felvállalni összetartozásunkat, ez egyet jelenthetett volna számára az ismételt kitaszítással. Még mindig fáj, hogy nem mellettem döntött, de nem vagyok olyan önző, hogy ne értsem meg tettei mozgatórugóját.
Amit nem értek, amit nem tudok elfogadni soha, amitől még ma is annyira fáj, az maga a mód, ahogy ezt megtette!
Ennek ellenére, mindennap ezerszer mentem őt fel önmagamban. A szeretet már csak ilyen, és én azon szerencsések közé tartozom, akikben a megcsalt szeretet nem válik vak gyűlöletté. Bár lehet, hogy ez nem is szerencse? Ezt döntse el mindenki saját maga…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése